Álmomban se gondoltam volna, hogy létezhet biodiverzitás-komplexus. Az egész úgy kezdődött, hogy az Appalache-hegység pennsylvaniai szakaszára vetett a munkasors, történetesen a Delaware-folyó felső folyásának és az arra ráfűzött egyik tározónak húsz méteres közelségébe. Itt történt, hogy egyik horgászfélórám alatt olyan szortimentet zsákmányoltam, amely a többféle sügér mellett három, külsőleg is nyilvánvalóan különböző csukafajból állt. Egyszerre lett úrrá rajtam a büszkeség és a szorongás, majd minden átcsapott az utóbbiba, miután amerikai kollégámnak a történteket elújságolva ezt a reakciót kaptam: - A negyediket nem sikerült? K.O.

Azóta ugyan elnyomtam a trauma okozta sokkot magamban, de minden ősszel előjön, amikor csukázni indulok a Tisza-tóra, elméletben, miért van az öreg kontinensnek, a sporthorgászat bölcsőjének csak egy csukája (Esox lucius), míg a világ rendőre, a demokratikus képmutatás dizájnkirakata, a nagy kultúrtérítő meg néggyel villog. Egész tavaly nyárig így volt ez, amikor is kezembe akadt véletlenül egy olasz tudományos értekezés az emíliai Appenninek vízi élővilágáról, ahol az egyik oldalon elképesztő dologra lettem figyelmes. Egy, a halakkal foglalkozó cikk szerzője elmondja, hogy az újonnan (2011-ben) felfedezett Esox cisalpinus leginkább a gondatlan telepítések által veszélyeztetett, mivel a vízkezelők nem tudják, hogy az adott területen ez a különleges csukafaj honos. Utánanéztem, és valóban minden tudományos platform által elfogadott tény: ez a csuka tényleg nem "az" a csuka. Mind mintázatában, mind testformájában, pikkelyképletében és viselkedésében eltér a mi öreg krokodilunktól. Szuper! Egy nagy pofon az imperialista tirannosznak!

Kifejlett Esox cisalpinus 3-as mepps-en fennakadt példánya. (forrás: wikipedia)

Azt azért nem hittem volna, hogy ilyen keveset kell aludni a következő jobbhorogig. Idén augusztusban hivatalossá vált, hogy Európának van egy harmadik faja is, amely az igen nemesi csengésű Esox aquitanicus névre hallgat. Egy, a Dél-Franciaországi Adour-folyó völgyében bóklászó biológuscsapat arra lett figyelmes, hogy az a csukának látszó tárgy, ami a kristálytiszta vízben úszkál, vagy a fénytörés hamiskás színjátéka vagy egy eddig nem ismert hal. Utóbbi lett, és mivel mindez Aquitaine város közelében történt, egyből el is nevezték róla az új rendszertani jövevényt.

Advertisement

Első blikkre a francia ragadozó pont úgy néz ki, mint az általánosan elterjedt rokona. Második blikkre is. Első klikkre viszont a google-ben bepattannak mindenféle tudományos értekezések, amelyek között csúcsmagasan a legjobb ez:

Sajnos, hogy a mintegy harminc hivatalos és félhivatalos európai nyelv közül pont ezt nem beszélem, de van egy szuperjó kép, amely legfontosabb tulajdonságok (főleg arcmimika) alapján világosan disztingvál:

Ebből már egyértelműen kiderül a lényeg. Az a)-val jelölt csuka az Esox aquitanicus, a b)-vel pedig a hagyományosan és széleskörűen (Magyarországon is) elterjedt Esox lucius. A vaknak is szemetszúr, hogy utóbbi orra sokkal hegykébb, olyan mindenbe beleütős, mintha állandóan kiváncsiskodna, és marmagassága (ez a fogalom itt nyilván hülyeség, de mivel nem tudom, hogy az eördögh-be hívják ezt halas nyelven, ezért a kutyás terminológiát használom) jóval kisebb, mint újonnan felfedezett rokonának. Az új halat inkább visszafogottabb külső jelemzi, kevésbé ragadozós, szája kisebb, az ember azt gondolná, hogy egy békés növényevő, amíg nem akar szájterpesz segítsége nélkül wobblert szabadítani a torkából.

Advertisement

Van most már hitem, szerintem beindult a verkli, és nem kell már sokat várni középsvéd háromfogsorú vagy a kárpátaljai paducrágó kövicsuka megjelenésére.